Kedves Felsősök !

2014. december 1-jén 14 órakor rendezzük meg az iskolai Kazinczy-versenyt.
A versenyre XX. vagy XXI. századi magyar szerző prózai alkotásának (részletének) kifejező felolvasásával készülhettek. A szöveg leíró vagy esszé jellegű lehet, nem tartalmazhat párbeszédet és idegen szavakat, kifejezéseket. A szöveg terjedelme nem haladhatja meg a 20-25 sort!
/Ajánlott szövegeinket a következő oldalakon találjátok./

Az I. emeleti 16-os teremben gyülekezünk.

Minden szépen olvasótanulót szeretettel várunk.

magyartanárok


„Az író a társadalmat nemcsak tükrözi, hanem formálja is. Miközben elmondja: mit lát; érezteti azt is: mit szeretne látni. A megoldás formái persze koronként és írónként változnak, s nagyban függenek attól is: miről és kiről szól a mű. Az írónak legfőbb eszköze mindezek kifejezésére:
a nyelv. Amit a világban lát, s amit látni szeretne benne, azt olvasótábora – a társadalom – számára nyelvi eszközökkel jeleníti meg. Sokszor halljuk így: az író új nyelvet teremt az új gondolatok kifejezésére. Ez azonban csak nagyon képletesen igaz. Valójában nem teremthet új nyelvet, hiszen azt nem értené senki, annak épp közlő ereje nem volna. – De használhatja
a közös nyelvet, a meglévőt új módon, vagy legalábbis: egyénien. Aki jól ismeri a magyar irodalmat, egy-egy lapnyi szövegről megsejti már: ez Jókai, ez Mikszáth, ez Móricz. A kiemelkedő írót jellemzi egyéni nyelvhasználata, vagy még inkább: a nyelvvel való bánásának egyéni módja. – Azt jelenti-e ez, hogy – mondjuk – Móricz Zsigmond mindig és mindenről egyformán ír? Korántsem! Csak azt, hogy valóságtükröző módszere sajátos, és – még sokszínűségében is – őrá jellemző.”

                            (Deme László)


Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek

Mi magyarok - ne szépítsük a dolgot - komolyan és mélyen még sohase szerettük a nyelvünket. Ha szerettük volna, sokkal jobban érdeklődünk iránta. Elfogadtuk készen, éltünk vele, mint a gyári áruval, mint a pénzzel. Csak hasznunk volt belőle. Érette nem tettünk semmit. Hiányzott belőlünk a fantázia, hogy egy szóba belevetítsük egész énünket, rajta keresztül - mint egy színes, bűvös üvegen - nézzük a világot, a mélyére tekintsünk, meglássuk benne korok rétegszerű lerakódását, nemzedékek keze munkáját, sok száz és ezer ember formáló lelkét. Szavainkat egyedül, elszigetelten, számkivetetten kaptuk kézbe. Nem voltunk kíváncsiak
a rokonaikra, a családjaikra, a korukra, mint azokéra, akiket szeretünk. Nekem ennek az új szótárnak az átlapozása izgatóbb művészi élmény volt, mint egy regény. Két-három napig bujkáltam a szavak rengetegében. Azután gyönyörködtem külön-külön egy szó muzsikájában. Addig mondogattam magam előtt, addig zsongattam vele a figyelmem, amíg elvált a fogalomtól, amelyet jelent, szabadon, testtelenül, bátran önálló életre kelt, és ekkor kiszabadulva a szokott kapcsolatból - megnyilatkozott előttem rejtett, metafizikai és zenei értelme. Hipnotikus hatása van a szónak.
A gyermeknek mindegyik szimbólum. Ami a felnőttnek eszköz, az neki varázsos játék. A művész, aki jobban ismeri a szó és a fogalom kapcsolatát, mint a gyakorlati ember, nagyon közeledik a gyermek szószemléletéhez. Amikor ír, meglazul ez a merev kapcsolat, és - a fantázia ellenőrzése mellett – minden lehetségessé válik. Itt kezdődik a szavak fölényes élete, a szavak kultúrája, a költészet.


Halász Péter: Anyanyelv-álomnyelv
(részlet)

Milyen ember az, akinek gazos a kertje, metszetlen a szőlője, pecsétes, feslett a ruhája, fésületlen a haja? Az ilyen ember hanyag, gondozatlan, lompos, szennyes.
Nem szívesen vagyunk a társaságában.
És milyen ember az, akinek a beszéde kusza, zavaros, követhetetlen, érthetetlen? Az ilyen embert már kevésbé szoktuk elítélni, pedig több kárt okoz, mint az, aki önmagát nem tartja rendben. Hiszen nemzeti kincsünket, évezredes örökségünket, megtartó támaszunkat rongálja az, aki vét nyelvünk törvényei ellen, aki bepiszkolja annak szépségét.
Manapság pedig, a magyartalanul érzők, a magyartalanul beszélők és a magyartalanul gondolkodók világában, egyre nagyobb a nyelvünket fenyegető veszedelem.
Éppen ezért olyan szükségünk van minden beszédünket, kiejtésünket védő, ápoló, szépítő alkalomra, mint egy falat kenyérre.
Hogyan szolgálhatjuk anyanyelvünket?
Mindenekelőtt úgy, hogy szeretjük. De nem elég a nyelvet szeretni, tudni és ismerni is kell!
Mégpedig nem akárhogyan. Nem csupán úgy, hogy valamiképpen elmakogjuk, elhebegjük, elvartyogjuk. Hiszen úgy-ahogy, többé-kevésbé, felibe-harmadába mindenki beszéli nyelvünket, de az igazi ismeret ennél sokkal mélyebb.
Nem csupán szavainkat kell ismernünk, hanem azt is, hogy miképpen fűzzük belőlük a legszebb mondatokat. Miként hangsúlyozzunk, hogyan vegyük a levegőt, van-e zenéje beszédünknek.
Okosan, bölcsen kell óvni a nyelvet, mert akkor szolgálja igazán a társadalmat, a nemzetet.


Fekete István: Az erdő ébredése
(részlet)

A természet ébredése lassú és lágy, mint a simogató anyai kéz. Nem melegedik fel egyszerre, mert az elpusztítana mindent, hiszen a fák magukban hordják még a téli dermedést, az állatok magukon a téli bundát, melyet ha hirtelen melegedne fel az idő, nem vethetnek le, mint az emberek.
A fehér szín után jön a sárga, a hóvirág után a déli domboldalakon, mintha maga a kén virágzott volna ki, szinte nevetnek a sombokrok sárga csokrai, alattuk pedig a tavaszi kankalin majdnem ugyanolyan színű kis virágai.
A mókusok kidörgölik szemükből az álmot, a harkály elhallgat értelmetlen kopogtatásával a beteg fák mellkasán, a patak száradó partján vidáman futkos a barázdabillegető. A földben megmozdulnak a giliszták és egyéb dermedt férgek, a hangyabolyban akkora a sürgés-forgás, mintha vásárra készülnének, a tavak hideg téli kékje meleg barnára válik, s a halak megmozdulnak iszapágyukban, ahová még októberben feküdtek. A napsütötte erdő felett reszketni kezd a levegő, melynek érintésétől elindulnak a nedvek a fákban, és az alvó rügyek duzzadtak lesznek, mint az élet ígérete.
És ekkor megjelenik a harmadik szín az erdőn: a kék. Még csak itt-ott elbújva a bokrok meleg szoknyája alatt, de körülötte édes illat omlik a földre, és szerényen szétnéz kék szemével a tavaszodó világban: az ibolya. Illatát aztán elkapja a szél, játszik vele, meghordozza a csalitokban, az öregerdőben, ahol néma odvakban vadméhek aludtak eddig, de most a meleg illattól megzendül az odú, és álmos tántorgással kirepülnek az első méhek.


Fekete István: Búcsúzás
(részlet)

Zöldek még ilyenkor a fák, és beszédesek a patakok, még nyári suhogással ringatja magát az erdő, ha megzendül a szél, de az éjszakák elnémultak, és egymásra rakják a titokban lehullt sárga leveleket.
Virág is nyílik még az utak mentén, a régi kőkeresztek tövében, és gerle is búg, ha hajnalban szépen felsüt a nap, de az eke már temeti a nyarat, a napraforgó a földet nézi, és őszi pókhálót lenget a szél a kukorica susogó levelén.
És hogy süt a nap! Hogy porzanak a nyárból élő vásáros országutak; hogy csillog a tavak vize, ringatva a holdat és minden csillagokat, de a Tejút selyme kifehéredett már, az éjszakák hűvösek, és a virradat hideg harmatot csókol a néma mezőkre.
Nevetnek még a kertek is. A fákon hetyke cinkék cserregnek valamit az almáknak és szilváknak, de eljön az est, és a sötétségben egyszerre titokzatos, néma lesz a világ, csak a bagoly imbolyog a csend hátán, és csak a méhek zúgnak a kasban, ahol a nyár édességét és virágok illatát őrzi az aranyló méz.
És milyen nevetők a fehér faluk, ha a déli harangszó megáldja a kenyeret, milyen bátran nyílik a kapu, hogy csattan a kiáltás; de aztán elmúlik a nap, szürke fáradtsággal rogy le az alkony, és ha ellobbannak a vidám ablakszemek, egyszerre sóhajtani kezd a gond, sírni valami régi sírás, fájni valami régi bánat.
S a tűnődő est néma borulásában megsimogatja a falut s az álmokat, az erdőket és mezőket, az élőket s a temetőket a virágos kalapú, meleg kezű, bús magyar ősz.