Gólyatábor – Egy túlélő igaz története





Mottó: Érdemes pontosan kelni vagy esetleg el sem aludni, mert nem tudhatod, mi történik még veled az éjjel.





Akkor kezdeném az elején. A 9. a és b osztály az Újpest-Rákospalotai vasútállomáson találkozott piros illetve kék pólóban. Így ha akartuk volna, akkor sem tévedhettünk volna el. A vonatról leszállván vegyes érzelmekkel indultunk el a végzetünk felé, Csattogó-völgybe.

A tábor első délelőttjén ismerkedős feladatok, játékok voltak. Aki ott volt, az tudja milyen, aki meg nem.. nos, olyan nem volt. Délután viszont szabadfoglakozás volt. Sportolhattunk, vagy a nagyon bátrak még segítettek a vacsorafőzésben is. Mindkét osztály külön-külön főzött paprikáskrumplit. Szerintem a miénk finomabb lett, de lehet hogy csak elfogult vagyok. A lényeg, hogy vacsora után az este folyamán még volt osztályprogram, amikor kicsit jobban megismerhettük egymást Gombos Tünde tanárnő vezetésével. Igazából az este ezen része kifejezetten jól sikerült, és ha már itt tartunk volt olyan része, ami, hogy is mondjam nem volt éppen kellemes. De hogy megértsétek elmondom:

Körülbelül éjfél környékén volt a takarodó, addig mindenkinek el kellett készülnie. Szerintem ezzel nem volt gond. De egy lakótársammal megbeszéltem, bármi történhet, csak az ajtókat zárjuk be. Hát mint kiderült, jól is tettük, mert hajnali kettőkor hallotunk lentről valami iszonyatos nagy dörömbölést némi kiabálással. Mikor kinéztünk az ablakon, akkor jöttünk rá: a dörömbölés az ajtóverés volt eredetileg és a kiabálás pedig nekünk szólt. Persze sejtettük, hogy valamiféle szívatás lesz a tábor folyamán, de be kell vallanom, ilyenre még álmomban sem gondoltam. De szerencsére az ébresztés nem volt olyan durva, mivel a tizedikesek nem tudtak feljönni, ezért megoldották lentről. Sajnos mi értünk le legkésőbb, ezért a mi osztályunk plusz fekvőtámasszal indított, aztán még két kör futás. Utána átvonultunk a színpadhoz és törpejárásban kellett a színpadot megkerülni. Igen, jó kis izomláz. De a végére hagytam a legjobbat, amikor a vaksötétben meg kellet keresnünk azokat a kis papírcsillagokat. Viszont így visszagondolva örülök, hogy csak ennyi volt, és nem találtak ki még valami extrém feladatot. A legeslegjobb volt utána visszaaludni. Mármint akinek ment. Reggel háromnegyed hétkor ébresztő, majd reggeli torna és csak utána reggeli.

Az ébredéssel nem volt gond, de a torna már nem volt annyira élvezetes. Sőt így még enyhén fogalmaztam. Annyi biztos, nekem még napokig izomlázam volt utána.

Reggeli után vonattal mentünk Királyrétre, ahol akadályversenyen vettünk részt. A csapatok kis különbséggel, de egymás után indultak. (Megjegyzem mi másodikak lettünk holtversenyben.) Ez arra volt jó hogy jobban összeszokjunk. Mivel hamar véget ért a verseny, még maradt időnk hajtányozni. Hhuu, megjegyeztem a nevét, ennek nagyon örülök, mert vannak emberek, akik mesélhetnének arról, mit össze nem szenvedtem, míg megtanultam. Persze hogy még tökéletesebb legyen ez a nap, fagyiztunk egy jót. Valójában jégkrém volt, de ez lényegtelen. A vacsorát étteremben fogyasztottuk el. Rántott sajt és rántott hús. Őszintén: ez finom volt. Aznap este is volt osztályprogram akkor már az iskolai dolgokról is beszélgettünk. Sőt még maradt annyi időnk is, hogy játsszunk egyet.

A házakhoz érve gondolkodóba estünk. Konkrétan ezek a kérdések formálódtak meg: Vajon ma este is lesz ilyen brutális ébresztő? Ha igen, miben aludjak? Lehet, hogy nem is lesz annyi időnk, míg felöltözünk? De voltak kijelentő mondatok is. Például: Én minden estre nadrágban alszom el. Vagy: Én csak kikészítem magam mellé. És a kedvencem: Lehet hogy el sem érdemes aludnunk.

Tudtuk, hogy valami megint történni fog. Nem is tévedtünk. Csak mielőtt ez megtörtént volna, tőlünk elvették a kulcsot és nem tudtuk bezárni az ajtót. Fürödni is csak úgy mertünk ha valaki őrt állt. Tünde néni viszont jó fej volt és bezárt minket. A közlekedést hogy oldottuk volna meg? Egyszerűen. Kimásztunk volna az ablakon. De szerencsére erre nem került sor. Mivel a tizedikes fiúknál volt kulcs, könnyedén bejutottak az éjszakai ébresztőre. Felkapcsolták a villanyt, elkezdtek hangosan beszélni és valami rockzenét nyomatni a telefonjukból. Mindenki másra ébredt fel: Bia a zenére, volt aki a beszédre figyelt fel, személy szerint engem a fények zavartak. Hajnali háromkor kellemes. Ez igazán jól esett nekünk, köszönjük tizedikesek. De legalább nem lepődtünk meg annyira, mint a múltkor. És ez fejlődés. Persze úgy készültünk: na, akkor megint egy kis futás, ehelyett bejelentették hogy mindenki nagy örömére karaoke lesz. Nekem az első gondolatom ez volt: Mi van? Hogyan fogunk mi itt karaokezni hajnali háromkor? Nem tudom ezt hogy gondolták, mivel a szemünket alig bírtuk kinyitni, nem hogy a szánkat. Nem kellett sokáig várnunk hogy megtudjuk. Egyenesen vánszorogtunk lefelé a lépcsőn mint a hullák és kábé úgy is éreztük magunkat. A teremben már ültek egy páran, első ránézésre nem tudtam volna megmondani hogy a mi osztályunk, vagy esetleg egy halom zombi közé keveredtünk-e. Végülis nem volt olyan rossz, csak nem az az életteli hangulat uralkodott a társaságon. De legalább nem kínoztak minket tovább és hamar elengedtek. Az más kérdés hogy ki tudott megint visszaaludni. Másnap reggel szintén torna volt. Egy életre elegem van a reggeli tornákból! Reggeli, majd az osztályok egymás ellen versenyeztek. Az ebédet az étteremben tálalták. Valami gombás pörkölt és palacsinta volt. És aki jól bírta, az még fagyit is ehetett. Ebéd után vonattal indultunk haza. A vonat négy órára érkezett meg az Újpest-Rákospalotai vasútállomásra. A cuccaink már ott vártak ránk. Így már csak haza kellett cipelni. Ennyivel is könnyebb. Örülök hogy elmentem, mert most már nevetek ezeken a dolgokon és remélem mások is így vannak ezzel.





Gut Viktória 9.a