2012. október 22.

Életem első (és remélem utolsó) középiskolás gólyatábora


2012. augusztus 29-31.


Augusztus 29. szerda


Reggel természetesen egy órával az ébresztő előtt felébredek. Se reggel, se éjjel nem bírok aludni az izgalomtól. Vajon milyen lesz ez a gólyatábor?

A reggeli készülődésnél felkapom a piros, Károlyis pólómat, egy kis gondolkodás után szandál helyett egy edzőcipő felé nyúlok, s indulás.

Előző este a túratáskába tökéletesen pakoltam be, amit érkezéskor tökéletesen szét is kell szednem, aztán újra összeraknom valahogy.

Remek, késésben vagyunk. Nyugtatom magam a gondolattal, lesz egy lány, akit már tavaly megismertem, és akkor még egyikünk se gondolta, hogy most osztálytársak leszünk.

Mit hívnak iróniának, pont abban a pillanatban esünk be a vonatállomás kapuján, mikor a névsorolvasásban az én nevemnél tartanak, és megérkezésem pillanatában filmbeillően kiáltom, hogy jelen, pontosabban anyukám helyettem, és feltartja a kezemet.

Elfog az idegesség, hogy még a túrahátizsák ellenére is enyém a legnagyobb csomag, mert mindenki “kis” sporttáskával jött, de megnyugszom, mikor egy-két leendő osztálytársamnál meglátom a bőröndöket. – Ugyanis külön szóltak, hogy kézben vagy vállon vihető csomagot vigyünk, mert a vonatállomástól a szálláshelyig 1,5 km-es séta lesz.

Nem lett baj, aztán gyorsan meglett Viki, egyre inkább kezdtem beleütközni már kissé ismerős arcokba, egyre inkább kezdtem megnyugodni, már csak a torkomban dobogott a szívem…

Gyors, 25-30 perces volt oda út a Csattogó-völgyig vonattal, egy átszállással. Hamar megérkeztünk, és el kellett dönteni, kikkel leszünk egy faházban, ami eléggé nehéz döntés ennyi új arc között. Nekem mégis hamar sikerült döntenem, hat lánnyal kicsit jobban összeismerkedtem, mint a többiekkel, s beköltöztünk heten a kettes számú házikóba.

Első nap délután még csak mindenféle kis könnyű programok voltak, mint pl. körjátékok. A vacsorát – paprikás krumplit – nekünk kellett megfőzni, minden osztály a saját maga által készítettet ette, nekem meg sikerült jól leforráznom a nyelvem, tűzforró volt, de már mindenki ette, mikor én szokásomhoz híven még csak fújdogáltam. Igaz, még csak fél napja voltunk együtt, de én máris nagyon jól éreztem magam ebben a teljesen új közösségben.

Este körben ültünk egy teremben és sokféle ismerkedős játékkal tudhattunk meg a többiekről egy-két dolgot- igaz, csak osztályon belül. Ez legalább egy két órás esti program volt.

Éjszaka próbáltunk minél hamarabb elaludni, annak ellenére, hogy a legtöbben biztosan nem cselekszenek hasonlóan, ugyanis számítottunk bizonyos „meglepetésekre” a tizedikesektől, és gondolom a táboroztató tanárok tarsolyából. Biztonság kedvéért lefekvés előtt bezártuk a kis házunk ajtaját, mert más iskolából is voltak ott gyerekek.

Hajnali háromkor a „kísérő fiúk” úgy verik az ajtónkat, akárcsak a rendőrség házkutatási paranccsal, szólva, hogy ki az ágyból, és gyülekező a sportpályán. Felvettük, ami épp kezünk ügyébe került, arra gondolva, mi lett volna, ha nem zárjuk be az ajtót.

Tessék elképzelni kb. 60 gyereket, ahogy hajnali háromkor, a csillagos ég alatt, a hidegben, strandpapucsban, pizsamában fut, fekvőtámaszozik, guggol, s közben örül, ha az álmosságtól nem bukik orra ott helyben!

Ezen az éjszakán kezdődött a világtörténelem legnagyobb izomlázának a kiindulása.


Augusztus 30. csütörtök


Reggel próbáltuk elhitetni magunkkal, hogy nem vagyunk fáradtak. Ha ebben nem lettünk volna biztosak, életem első valamire való reggeli tornája helyre rázta holdkóros elméinket. Miután a ’rántotta’ néven futó reggelit üggyel-bajjal elfogyasztottuk, s begyömöszöltük táskánkba az egy hétre elég hidegélelem csomagot, útnak indultunk az egész napos túrára.

Volt itt Királyrét, vonatozás, hajtány az erdő közepén, ami jócskán besegített a gólyatábori izomláz kialakulásához. Étteremben, pontosabban a Patak Vendéglőben vacsoráztunk. Ezen, a második estén is ugyanúgy, a teremben körjátékok voltak, a fáradság ellenére ugyancsak két órán keresztül, de szerintem mindenki nagyon jól érezte magát. - Ha nem vesszük a „keresztes egyeneses” játékot, amiben már a legbonyolultabb matematikai és logikai szabályok lehetősége is megfordult a fejemben, és a legvégén tudtam meg, hogy csak a lábukra kellett volna pillantanom.

Megváltva érezhettük magunkat, mikor éjjel rádőlhettünk a „pihe-puha” ágyikóra, de természetesen megkaptuk a kicsit túlontúl is hajnali ébresztőt, kettőkor, és ekkor volt részem életem első olyan karaoke bulijában, mikor hatvan ásítozó, álmos gyerek krákogva dülöngél mellettem, és énekelni próbálunk, pedig az álomfátyoltól még a dalszöveget se látjuk rendesen!

Én személy szerint mind a mai napig nem tudom eldönteni, hogy vajon mi van, ha tényleg csak álmodtam az egészet.


Augusztus 31. péntek


A harmadik, és egyben utolsó reggelen is részünk volt egy kiadós reggeli tornában, ami talán többszörösen is felért egy szintfelmérő testnevelés órával. Ez volt az izomláz fejlődésének utolsó előtti pontja.

Meglepetésemre rekordidő alatt, talán kevesebb, mint öt perc alatt sikerült bepakolni túrahátizsákomba, - ha nem nézzük, hogy lezárni már sokkal nehézkesebben tudtam. Majd vártunk és vártunk, egészen, ameddig el nem jött a délelőtt 10 óra. Ugyanis délelőtt tíztől délig kissé könnyed „sportnapot” tartottunk, mindenki meglepetésére a sportpályán. Bár ilyen két órás sportnapokat könnyű kibírni.

Nagyon hamar elszállt ez a délután, sőt, az egész nap: A sportfoglalkozás után még volt egy gyors eredményhirdetés, s fél lábon állva, majd kelepelve letettük a gólyák esküjét, majd a tűző napról az árnyékba menekülve vártuk, hogy szóljanak, indulás, ami majdnem egyet jelent a tábor végével.

Az ebédet még ugyanabban a vendéglőben fogyasztottuk el, ahol előző nap késő délután a vacsorát, s mire észbe kaptunk, már a vonaton ültünk, pillanatok múlva pedig már büszke és aggódó szüleink ölelésében találhattuk magunkat.

Igaz, mindez csupán három rövidke nap volt, de életünk következő négy évére mégiscsak egy hatalmas, meghatározó élmény.


Bikics Veronika 9.a