2012. november 20.



Néhány esztendő előtt, nyáron, a Felső-Tisza mentén kóboroltam. Őserdők szegélyezik a Tisza partjait, és a folyóra dehogy ismerne rá az, aki például Szegednél látta. Egy vidám, gyors járású, kristálytisztaságú hegyi patak itt a Tisza. Olyan csillogó a medre, mintha merő gyémántot, aranyat és ezüstöt tartalmazó kőzettel volna behintve a folyó feneke.


Ebben a tündéreknek, álmoknak való tükörben, mint valami őskori legendában, állanak a partokon a fák, melyek tán még az Árpád-házbeli királyokat is látták, midőn a medvére itt vadásztak.


Milyen fák azok, melyek öt-hatszáz esztendeje állanak az őserdőben és a vénségüket hosszú szakálluk jelzi, amely moha alakjában benőtte e fákat tetőtől talpig. Ezek a fák akkor lehettek növendékfácskák, amikor az ázsiai jövevények itt még a bölényt űzték kelevézzel és karddal. A Tisza ezüst tükörében a mondabeli csodaszarvas bámulta meg magát, és a királyi medvét Zalán bocskoros maradékai hajtották föl lármázva, csattogva fekhelyéről, hogy a vadászó magyar megbirkózhasson vele.


Az őserdő ma is sűrűn borítja a hegyeket, völgyeket, és szívesen ad búvóhelyet a nemes- és dúvadnak. A Tisza éppen olyan tündöklő, tündérországbeli ragyogással fut tízezer esztendős, néma, sziklák között, mintha nem tudna róla, hogy lejjebb, az alföldi tájakon fekete, füstös vashidak szorítják a derekát.