2013. június 06.


2. nap: Munkács, Vereckei- hágó, Szolyva,


Az előző napi hosszú út után fáradtan keltünk. Mindenki összepakolt a kistáskájába, majd lementünk az étkezőbe.

Örömmel tapasztaltuk, hogy az asztal tele van finom ételekkel. Házi szilvalekvárt, lépes mézet, finom felvágottakat és ott készített vajat találtunk. Miután mindenki jóllakott, felszálltunk a buszra és indultunk is tovább.

Az út alatt mindenki jól szórakozott. Legtöbben zenét hallgattak, beszélgettek, kártyajátékokat játszottak. De volt olyan is, aki filmet nézett vagy egyszerűen csak aludt. Mivel az utak itt nagyon rosszak, egy óra volt Munkácsra az út.

A vár egy nagy dombra épült, ezért mindenki nehézkesen tette meg gyalogosan a felfelé vezető utat.

A munkácsi vár nagyon szép, nemrégiben egy része fel lett újítva. Margó néni, az idegenvezető nagyon sok érdekes dolgot mesélt nekünk a vár történetéről. Például azt, hogy Zrínyi Ilona védte, mikor a Habsburgok be akarták venni, és utolsóként kapitulált a Rákóczi-szabadságharc idején.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején ismét a szabadság vára volt, utolsók között tette le a fegyvert 1849-ben.

Körbejártuk az egész várat, nagyjából minden helységbe bementünk. Szinte mindenki készített képeket emlékbe.

Később lementünk a várbörtönbe. Ez sokaknak nagyon tetszett. Idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy 1787-től fogházzá, majd börtönné alakították át, ahol sok neves forradalmár raboskodott.

Kisétáltunk a turul madár szobrához, és megnéztük a díszkutat.

Ez már nem a honfoglalás ezeréves évfordulója alkalmából állított turul madár, azt 1924-ben a csehszlovák hatóságok eltávolították, hanem a 2008-ban visszaállított.

A vár kápolnáját is meglátogattuk.

Kifelé menet a kisebb ajándékboltokban szívesen vásároltunk hűtőmágneseket, karkötőket, képeslapokat és különböző emléktárgyakat.

Munkácsról az utunk Szolyvára tartott, ahol egy emlékhelyet néztünk meg, amely az 1944-ben "malenkij robotra" elhurcolt kárpátaljai férfiak emlékét őrzi. A 7.a osztályosok egy kis műsort adtak elő, majd megkoszorúztuk az emlékművet.

A kápolnában volt egy lélekharang, amit megkongattunk az elhunytak tiszteletére. Egyik társunk előadásában meghallgattuk annak a balladának a szövegét, amit itt őriznek.

A Vereckei -hágóhoz tartva a helyieknek integettünk, akik kedvesen visszaintettek.

Egy hosszú szerpentinen mentünk fel. A kilátás különösen szép volt. Ahogy a hágóhoz értünk, kiszálltunk a buszból és kiosztották az enni-innivalókat. Miután jóllaktunk, felsétáltuk a honfoglalási emlékműhöz.

Margó nénitől megtudtuk, hogy 1996-ban Matl Péter munkácsi szobrász alkotta. Az emlékmű a Kelet és Nyugat közötti kaput jelképezi. Hét tömbből áll, amelyek a Kárpátokon átvonuló hét honfoglaló törzset szimbolizálja. A „kapu” nyílásában a vérszerződésre emlékeztető oltárkő található.

A panoráma gyönyörű volt, mindenki elővette a telefonját és a fényképezőgépét, hogy megörökítse a látványt. Miután kipihentük magunkat, elénekeltük a Himnuszt.

Közvetlen az emlékmű mellett, a tanárok spontán testnevelés órát tartottak nekünk, miután összeszedtük azt a kevés szemetet, amit találtunk az egyébként rendben, tisztán tartott területen.

Visszafelé a Latorca völgyében haladtunk, ahol hajdanán a honfoglaló magyarok beléptek a Kárpát-medencébe.

A szállásunk felé vezető út még hosszú volt, de kipihenhettük fáradságainkat.

Farkaséhesen értünk a szállásra. Mindannyiunk arca felderült, mikor megláttuk a finom töltött káposztát.

Később a fiúk fociztak az otthonban lakó lányokkal, akik meglepően jól játszottak. Mi, lányok pedig megnéztük az állatokat és a játszóteret.

A fárasztó nap ellenére, mindenki tele volt energiával, és alig akartunk aludni. :)


Tóth Bernadett, Cseke Lilla, Cserhalmi-Etter Dóra, Németh Gergő