Gólyatábori élményeink
A háromnapos gólyatábor során rengeteg programban vehettünk részt, melynek egy részét a gólyáztató tízedikesek hajnali háromra időzítették, de persze visszanézve ezen már csak nevetünk.
Szombat reggel az állomáson még úgy tűnt semmi közös nincsen bennünk, csak bőröndök mellett álldogáló szótlan, piros pólós gólyák voltunk. Ez nagyjából az első fél óráig így is maradt, aztán mintha ezer éve ismernénk egymást, beszélgetni, viccelődni kezdtünk. Mire a szállásra értünk, ha neveket még nem is, de arcokat már ismertünk. A medencézéstől kezdve a közös főzésig, mindenhol egy csapatban voltunk, az első naptól kezdve, közösen vágtuk a krumplikat, és ha valaki elvágta az ujját, másik hat ember is fájlalta. Szerintem az egyik legjobb dolog az egészben az volt, hogy miután a medencéből kimászva, kócosan, csapzottan, bedugult füllel és orral a kakasviadal miatt, összeültünk, senkinek sem volt egy rossz szava az egészről. A reggeli sminkelés és hajjal vívódás elmaradt, mégsem érdekelt senkit. Későn mentünk el aludni, de már első nap élményekkel tele. Első éjjel felébresztettek minket, a semmiért, ami még „könnyebbé” tette a következő napi túrát, ami tizenegykor kezdődött és este hatkor végződött. Hogy mit csináltunk tizenegyig reggel? Nem, nem aludtunk. A reggeli torna nyilván nem hiányozhatott, ahogyan az öt kör futás és törpejárás sem. Utána pakolás, és indulás a várhoz. Szerettük volna azt hinni, hogy vicc az egész és igazából nyilván nem megyünk fel addig, de amikor megláttuk a távolból alig látszó várat, amelyhez lassan egyre közelebb kerültünk, nyilvánvalóvá vált, hogy ezúttal a tízedikesek sem csak vicceltek. Nem egyszer támogattuk egymást, a meredek lejtőkön felfelé, egymás hátán, vállára támaszkodva, fájó lábakkal tettük meg az utat, miközben már nevetni is alig volt erőnk, így néha csak csendben meneteltünk egymás mellett. A várban további feladatokat kellett teljesítenünk, csoportokba szerveződve. Visszafelé a vonaton mondanom sem kell, gyakorlatilag egy szót sem szóltunk, nem túlzok, ha azt mondom, túl fáradtak voltunk hozzá. Este vacsorázni mentünk, addigra kellően feltöltődtünk, bár a sajgó sarkak és megpirult arcok emlékeztettek bennünket a megtett hosszú kilométerekre. Az este hátralévő részében ismerkedtünk, beszélgettünk, és vártuk a következőket. Akkor hajnalban újra felébresztettek bennünket, ezúttal azonban nem úsztuk meg, ki kellett mennünk, karaokézni. A másik osztály aludt, így csendben kellett lennünk, amíg átértünk a másik faházba, ahol már vártak bennünket. Az álmos arcok, karikás szemek és pöttyös pizsamanadrágok között alig ismertük fel egymást. Fogalmam sincs mit énekeltünk, szerintem egyikőnk sem tudná hibátlanul visszamondani az elénekelt dalok listáját, de kissé halk lehetett, mert emlékszem, valamelyik tízedikes megemlítette, hogy három kört fognak velünk futtatni, ha nem énekelünk élénkebben. Végül visszamentünk a faházba, főleg csak beszélgetni és ásítozni a folyosón, hiszen visszaaludni nem tudtunk már. Másnap délelőtt el kellett hagynunk a szállást viszonylag korán, de persze csak a reggeli torna után. Pakoltunk, beszélgettünk, majd vagy a medence vagy a sportpálya felé vettük az irányt.
Visszafelé a vonaton szinte már bántuk, hogy el kell mennünk. Az alig hat óra alvás, a hőség és minden más ellenére is maradtunk volna még. Csapatokba verődve, mégis egyként „éltük túl” a gólyatábort, és most, visszagondolva csak mosolygunk, mikor a faliújságunkat díszítő, ott készült fényképekre nézünk.
2015. szeptember 15.
Kele Nóra 9.a
