Szomorú szívvel tudatjuk, hogy kolléganőnk, Csatlósné Miklós Anna tanárnő tegnap, hosszan tartó és roppant méltósággal viselt betegséget követően elhunyt. Elköszönésképpen nekrológgal emlékezünk rá, amit Sárkány Anna kolléganőnk írt.
Kollégái, az iskola tantestülete
Búcsú Csatlósné Miklós Annától
Tegnap szembesültünk kedves kolléganőnk, barátunk halálának hírével. Megtisztelő, de nehéz és fájdalmas feladat nekrológot írni arról az Emberről, akit nagyon szerettünk, és néhány hete még gőzerővel tanított, nevelt, nevetett közöttünk.
Felsorolhatnám az iskoláit, elvégzett tanfolyamokat, megírt könyveket, pályázatokat, tanítványaival megnyert versenyeket, megszerzett díjait. Mindez azt sugallhatná, hogy hivatásában mindent elért már. De mi, akik ismertük, tudjuk, hogy ez nincs így. Sosem állt meg, mindig valami újdonságon törte a fejét. Képezte magát, bújta az internetet, hogy be tudja hozni az iskolába a legújabb trendeket. Óriási tapasztalatát, szakmai, pedagógiai tudását nem tartotta meg magának, mindig rátalált közülünk arra, akinek segíthette szakmai fejlődését. MESTERPEDAGÓGUS volt a szó legigazibb értelmében! Számtalan terve, ötlete volt, ami háromszor ilyen hosszú pályára is elegendő lett volna. És a szeretet, - amit diákjai iránt érzett és mutatott -, sem akart fogyatkozni a pályán eltöltött 3 évtized után sem…..
Mióta elkezdtem az írást, azóta tolulnak fel az emlékek, érzelmek, minden, ami Vele kapcsolatos. Közös ebédek, projektek, Öveges-órák, ötletelések, jó beszélgetések, viták…… De mindaz, ami a közös emlékekből, torokszorító érzelmekből papírra került, nem adja vissza azt, aki Ő volt. Sokkal találóbb és emberibb az a jellemzés, amit utolsó osztálya ballagásuk előtt adott Róla:
„ A kávéfüggő energiabomba, aki –nem csak az órán – pattog, pörög és lehetetlen utolérni a folyosón, a legjobb osztályfőnök, aki szereti, ha a dolgok nem a maguk megszokott, unalmas, hagyományos módján zajlanak, ezért mindig bevisz egy kis újítást, a született pszichológus, aki az osztály érdekeit nagyon a szívén viseli, de külön-külön is odafigyel mindenkire, a hiperaktív, szoknyás föcitanár, aki mindig élénken gesztikulál a kezével és oldalra söpri a haját a homlokából, az osztályTÁRS, aki nem okoz csalódást sem emberként sem tanárként, és aki megismeri Őt, örökre a szívébe zárja, a lelkiismeretes tyúkanyó, aki esetében nincs annyi lap, amennyire rá lehetne írni a jó tulajdonságait, a mi anyuka 2.1-ünk,aki csendes, gondoskodó, és az a legjobb, amikor azt mondja: elmensz…!
Kedves Anna! Sajnos, most Te „mensz” el….. A velünk töltött időd utolsó másodpercéig tanítottál minket, felnőtt tanárokat is. Mindannyian csodáltuk azt az életerőt, amivel kegyetlen betegségedet viselted. Az utolsó utáni pillanatig tartó optimizmusod ránk is átragadt, és közösen hittük-mert hinni akartuk-, hogy TE EZT IS MEGCSINÁLOD! Meggyógyulsz, és folytatod majd tovább, amit a legjobban szeretsz és tudsz: tanítasz…
Sajnos ez most nem sikerült….De sok-sok tanítványod, barátod, kollégád szívében megmarad, mindaz, amire tanítottál minket! KÖSZÖNJÜK NEKED!