Szeptemberben 12-én szerdán este három csapattársammal, Balásfalvi Zoltánnal, Szigeti Pankával és Kenyeres Dórával, felkészítő tanárunkkal, Antos Gáborral, továbbá a Lengyel-magyar történelmi csapatverseny két másik dobogón végzett csapatával Lengyelországba utaztunk. Az utazást már hónapokkal korábban izgatottan vártuk; amikor a részletes programot először olvastuk, azonnal rájöttünk, hogy elfoglalt öt napnak nézünk majd elébe.
A Keleti pályaudvarról indultunk, az éjjelt a vonaton töltöttük: a vonaton töltött éjszakának van egy különös hangulata, főleg, ha az ember először utazik így. Hajnalban, amikor a vonat monoton zakatolása hirtelen abbamaradt, a mellettem lévő ágyon fekvő csapattársammal álmosan egymásra néztünk, és takaróinkat állcsúcsig húzva, kíváncsian bámultunk ki az ablakon. Odakinn, az üvegen gyülekező esőcseppek mögött fakó fák, és egy megálló fényei, semmi több. Mozgás után kutattunk: ha minden igaz, már Lengyelországban voltunk. Pár perc múlva újra megindult a vonat, és az egyenletes zakatolástól újra álomba merültünk. Legközelebb csak reggel ébredtem fel, és akkor már abban sem voltam biztos, hogy a mellettünk pár órával azelőtt elsuhanó kietlen táj egyáltalán valóban létezett-e. A pályaudvar zajjal, mozgással teli, idegen légkörébe csöppentünk, amikor Krakkóban leszálltunk a vonatról, és súlyos bőröndjeinket magunk után vonszolva a Magyar Konzulátus épületéhez indultunk. A mellettünk elhaladó emberek öltönyben, vagy melegítőben, aktatáskával, vagy nagy hátizsákokkal, mind a saját dolgukkal törődtek a buzgó reggelen. Arra gondoltam, hogy ez a forgatag már ismerős: szinte otthonos érzés, ahogyan elveszünk a városi tömegben.
Miután lepakoltuk bőröndjeinket, városnézésre indultunk. Az idő kitisztult, és a hajnali, szinte télies hidegnek nyoma sem volt. Krakkó városát napszemüvegem barnás lencséje mögül ismertem meg.
Idegenvezetőnkkel végigjártuk a Wawelt, ahol Krakkó történelmi múltjával is megismerkedtünk. Később szabadon barangoltunk a városban: a piactér forgatagában régiségeket néztünk, majd ebédeltünk. Akármerre jártunk, a magyar szófoszlányokat elkapó árusok mosolyogva fordultak utánunk egy-egy „köszönöm” vagy „viszlát” kurjantásával.
Első napunk fáradalmait részben a Krakkóból Varsóba tartó Intercity vonaton pihentük ki. Eleinte duruzsoló beszélgetés töltötte be az egész kocsit, majd ez hamarosan egyre lecsendesült, és a legtöbben álomba szenderültek. Azok a kevésbé szerencsések, akik a napközbeni alvásra teljesen képtelenek, mint én, az ablakon keresztül nézték a vonat mellett folyamatosan eltűnő Krakkót.
Mikorra megérkeztünk Varsóba, besötétedett. A vonatról leszállva, az első szemünk elé táruló látvány a Tudomány és Kultúra Palotája kivilágított, toronymagas épülete volt. A szállás felé tartó buszjáratról is ez nézett vissza ránk, mintha akármerre mennénk, ez az oroszos, fenséges, gyönyörű épület jönne velünk.
A következő napokban Varsó látványosságait jártuk végig: a Varsói felkelés múzeumában lengyel szempontból is megismerhettük a már tanult történelmet. Délutánonként a városban jártunk-keltünk, végigkóstoltuk a lengyel konyhát, és bevásároltunk szuvenírekből Varsó főterén. A Visztula partjánál a sötétedéssel egy időben megjelenő fiatalok csoportjai közé olvadtunk: otthonos érzés fogott el, amikor a vízparton ülő, szórakozó korunkbelieket láttam.
Szombaton délután, a varsói csata helyszínének megtekintése után, Chopin szülőházába is ellátogattunk, ahol meghallgattunk egy hangversenyt. A ház gyönyörű, meseszerű kertjében találkoztunk a lengyel-magyar nagykövettel, dr. Kovács Orsolyával, aki gratulált a versenyen elért eredményeinkhez.
A hangverseny különleges élmény volt: a ház nyitott ablakain és ajtaján kiáramló zongoraszó betöltötte az egész teret.
Varsó égig magasodó felhőkarcolóitól egy sarokra a szocializmusból fennmaradt panelekre bukkanunk, majd az itthoni, belvárosi házakra hajazó lakásokra onnan egy utcára. Varsó eklektikus légkörében könnyű úgy érezni, hogy az ember egyszerre három különböző városban jár, de valahogy mégis minden teljesen odaillő, és büszkén magasodik ott, ahol. A rengeteg – hol a történelem megpróbáltatásaira emlékeztető, hol egy új Netflix sorozatot reklámozó – falfestmény között elveszni nem nehéz feladat: egyszerre járunk egy modern, ízig-vérig európai város főterén, melynek történelme úgy nehezedik az egyszerű látogató vállaira, mintha a sajátja lenne, és egy modern, tiszta, nyitott nagyváros központjában.
Lengyelországban tett látogatásunk nem csak egy egyszerű külföldi utazás volt: segített abban, hogy a két ország szoros kapcsolatát igazán, saját bőrünkön érezhessük és tapasztalhassuk meg. Két jó barát, de különböző ország élményét tapasztalhatjuk meg magyarként Lengyelországban.
Varsóban egy egyszerű szimbólumot, mely a történelem egy olyan darabjára emlékeztet, mely összeköti a múlt emberét a jelen fiataljával, a város minden tégláján és a ruházat minden darabján viselni nem hat sem erőltetettnek, sem elcsépeltnek.
Magyarként ezt látni felemelő, és arra inspirál, hogy tartással, büszkeséggel viseljük mindazt, ami a múltban történt, vagy a jövőben történni fog.
Ezt az utazást köszönjük az Óbudai Önkormányzatnak, és a szervezőknek, aki lehetővé tették, hogy Lengyelország nagyvárosait a lehető legalaposabban, és a legtöbb szemszögből ismerjük meg.
Kele Nóra
